10 éve....!! 10 éve vizionálom magamban milyen lehet gyerekkorom abszolút kedvenc videojátékának modernizálása. A tavalyi E3-on nem győztem kiugrani a bőrömből, mikor a semmiből bejelentették egy zseniálisan időzített marketinggel a Remake-t. Mindenki ledöbbent anno, hogy a Capcom tényleg fogta magát, és fél év múlva(!) kiadja a kezei közül. Vágtam ezerrel a centit, napi szinten mondogattam mennyire istentelenül várom, és rettenetesen izgultam, hogy vajon ez a Remake meg tudja majd-e ugrani azt a bizonyos lécet, amit az original RE2 rakott fel szinte megugorhatatlan magasságba. Elő is rendeltem még decemberben külföldről a Steelbook-ot, hogy megszavazzam neki maximális bizodalmamat, mert ha valaminek akkor ennek a tiszteletbeli polcomon a helye.
Majd később bejelentették a demót, ami nekem inkább egy kis tutorial volt az irányításról, mert abban a fél órában nem sok mindent tudtam felfedezni. Viszont már ott is érződött, hogy a Capcom hogyan is állt hozzá ehhez a projekthez. Aztán pár héttel a premier előtt láttam, hogy álló ovációval fogadták a kritikák a játékot. Én pedig már ettől a kis infómorzsától nem győztem örülni és mondogattam magamban, hogy: A Capcom tényleg megcsinálta, amire már egy évtizede várok? Végül január 29-én végre megérkezett hozzám, a kezeim közt tartottam a Steelbook-ot, majd belevetettem magam a játékba. 3 napi (naponta 5-6 órányi) játék után azt kell, hogy mondjam, túlzás nélkül, örömkönnyeket hullajtottam ezután a leírhatatlan játékélmény után.
Minden, de tényleg minden apró részlet benne van a játékban, amit a nyomasztó horror atmoszféra címszóval illetni lehet. Minden, ami anno az eredeti RE2-nek adta a kvintesszenciáját, sőt szerintem néhány pontján még túl is nő rajta. Egyrészt a Resi 7-et is működtető RE Engine itt mutatta meg igazán mikre képes, mert valami bámulatosan gyönyörű. Ahogy a karaktereken megcsillannak az esőcseppek, amilyen precizitással be vannak rendezve és ahogy meg vannak tervezve az egyes helyszínek, a karakterek döbbenetes valósághű megformálása (különösen Ada, aki valami olyan eszméletlenül vonzó mint még soha), a fotórealisztikusság, fény-árnyék kontrasztok egyszerűen egy lehengerlő egységet adnak.
A zsigeri nyomasztó hangulat olyan szinten kúszik be a bőrünk alá, hogy azt nehéz szavakba önteni. Érdekes módon nem túl sok zenei aláfestést használ a játék az eredetihez képest, ami azért picit meglepett (mondjuk amikor van az frenetikus). Viszont pont ezáltal, hogy a játék nagy részében a környezeti zajokat, a főhőseink izgatott légzéseit, az ellenfelek mozgását vagy az ajtók, ablakok becsapódását halljuk, csak még jobban ránk nehezülnek a rendőrőrs kíméletlen falai, még szűkebbnek érezzük a sötét folyósokat és okoznak mindezzel olyan paranoiába átcsapó feszültséget, amit még RE játékban soha nem tapasztaltam.
Gondolok itt egyértelműen Tyrant-re (akit én már csak a rajongói mivoltomból továbbra is Mr.X-nek fogok hívni), akinek a megjelenésétől konkrétan a tetőpontra nőtt bennem a félelem akárhányszor hallom a dübögő lépteit vagy a beinduló témazenéjét. Utoljára ilyen zsigerből jövő parafaktort az Alien: Isolation tudott nekem nyújtani. Többször is előfordult, hogy bizonyos szobából nem mertem kimenni, mert mindig a közelben ólálkodott. Mondanom sem kell, fülessel játszva mennyire impulzív élmény. Vagy ott vannak a Licker-ek, akik a régi részben is elég ijesztőnek hatottak, itt viszont megmozdulni alig bírtam, annyira belém állították ideget.
De persze nem maradhatnak ki a szórásból a zombik se, akik soha nem voltak ennyire potenciális veszélyforrások, mint itt. Hihetetlen, hogy úgy tudja nekünk őket prezentálni 2019-ben a Capcom, hogy a hirtelen hanghatásuktól, a sötétből vagy a semmiből előbukkanó látványuktól és az erejüktől is kiüsse az emberből a vizet. A darabokra szakadt testük kinézetének megvalósítása pedig csak non plusz ultra adalék.
A sztori nyilván sokkal inkább a 90-es évek stílusát idézi, azonban mégis olyan sodrással bír, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. És ami a legfontosabb: megtartották a két főhős párhuzamos történetbeli haladását ("A" és "B" részek). Vannak persze olyan dolgok, amiket nem emelt át a Remake az eredetiből (pókok, varjak, nyílpuska, stb.), viszont bőségesen tudtak a fejlesztők kompenzálni. Az ikonikus jelenetekre (a nyitójelenet a kamionnal, a krokodil, Mr.X vagy Birkin felbukkanásai, a vallatószoba) abszolút rá lehet ismerni a régi játékból, de úgy hogy közben tovább van gondolva az egésze és ezáltal még hatásosabbá válnak. (Például rendkívül meglepett a fegyverkereskedő, Kendo rövid szegmense mennyire erősre, drámaira sikerült. De ugyanez elmondható Sherry szakaszára az árvaházban vagy éppen az Anette-tel való jelenete Claire sztorijának a vége felé stb.)
Külön örültem annak, hogy a készítők a rejtvényekre is nagy hangsúlyt fektettek és kifejezetten ötletes, kreatív puzzle feladványokat vonultattak fel. Többek között ezért is nagy pozitívum számomra, hogy a Resi 2 Remake megtartotta a régi játék felfedezős élményét, kimért tempóját, és ezt a részét nem hagyta kicsúszni a kezei közül még a játék vége felé sem. Az meg, hogy nem realtime-ban megy az inventory menedzselés és hagyja a játék, hogy taktikázzunk, gondolkodjunk (mert itt aztán kell bőven a nehézségi szintek és az ellenfelek strapabírósága miatt is) egy óriási plusz pont volt nekem.
Az ilyen kis apróságok mint a Hunk és a zseniálisan beteg Tofu-s küldetés vagy a feledésbe merült RE 1.5-ben szereplő Elza Walker-nek motoros kosztümének visszahozása is hozzátesznek a fejlesztők mérhetetlen pozitív hozzáállásához.
Mindent összevetve abszolút felülmúlta minden elvárásomat ez a játék és maximális méltósággal kerül fel nálam a sorozat legjobb részeként. A Capcom-nál dolgozó 800(!) ember színtiszta szíve, lelke benne van, és úgy tudja tovább vinni a régi játék szellemét, örökségét, hogy közben teljes mértékben meg tud felelni a modern kornak, ahogy egy példaértékű remake-nek tennie kell. Hatalmas mestermű számomra, és hogyha egy Resi 3 vagy egy Dino Crisis Remake-t is ilyen tűpontos műgonddal tudják majd kivitelezni, akkor azt hiszem mindenki, aki csak egy kicsit is szerette a régi címeket, azok a mennyországban fogják érezni magukat.
Majd később bejelentették a demót, ami nekem inkább egy kis tutorial volt az irányításról, mert abban a fél órában nem sok mindent tudtam felfedezni. Viszont már ott is érződött, hogy a Capcom hogyan is állt hozzá ehhez a projekthez. Aztán pár héttel a premier előtt láttam, hogy álló ovációval fogadták a kritikák a játékot. Én pedig már ettől a kis infómorzsától nem győztem örülni és mondogattam magamban, hogy: A Capcom tényleg megcsinálta, amire már egy évtizede várok? Végül január 29-én végre megérkezett hozzám, a kezeim közt tartottam a Steelbook-ot, majd belevetettem magam a játékba. 3 napi (naponta 5-6 órányi) játék után azt kell, hogy mondjam, túlzás nélkül, örömkönnyeket hullajtottam ezután a leírhatatlan játékélmény után.
Minden, de tényleg minden apró részlet benne van a játékban, amit a nyomasztó horror atmoszféra címszóval illetni lehet. Minden, ami anno az eredeti RE2-nek adta a kvintesszenciáját, sőt szerintem néhány pontján még túl is nő rajta. Egyrészt a Resi 7-et is működtető RE Engine itt mutatta meg igazán mikre képes, mert valami bámulatosan gyönyörű. Ahogy a karaktereken megcsillannak az esőcseppek, amilyen precizitással be vannak rendezve és ahogy meg vannak tervezve az egyes helyszínek, a karakterek döbbenetes valósághű megformálása (különösen Ada, aki valami olyan eszméletlenül vonzó mint még soha), a fotórealisztikusság, fény-árnyék kontrasztok egyszerűen egy lehengerlő egységet adnak.
A zsigeri nyomasztó hangulat olyan szinten kúszik be a bőrünk alá, hogy azt nehéz szavakba önteni. Érdekes módon nem túl sok zenei aláfestést használ a játék az eredetihez képest, ami azért picit meglepett (mondjuk amikor van az frenetikus). Viszont pont ezáltal, hogy a játék nagy részében a környezeti zajokat, a főhőseink izgatott légzéseit, az ellenfelek mozgását vagy az ajtók, ablakok becsapódását halljuk, csak még jobban ránk nehezülnek a rendőrőrs kíméletlen falai, még szűkebbnek érezzük a sötét folyósokat és okoznak mindezzel olyan paranoiába átcsapó feszültséget, amit még RE játékban soha nem tapasztaltam.
Gondolok itt egyértelműen Tyrant-re (akit én már csak a rajongói mivoltomból továbbra is Mr.X-nek fogok hívni), akinek a megjelenésétől konkrétan a tetőpontra nőtt bennem a félelem akárhányszor hallom a dübögő lépteit vagy a beinduló témazenéjét. Utoljára ilyen zsigerből jövő parafaktort az Alien: Isolation tudott nekem nyújtani. Többször is előfordult, hogy bizonyos szobából nem mertem kimenni, mert mindig a közelben ólálkodott. Mondanom sem kell, fülessel játszva mennyire impulzív élmény. Vagy ott vannak a Licker-ek, akik a régi részben is elég ijesztőnek hatottak, itt viszont megmozdulni alig bírtam, annyira belém állították ideget.
De persze nem maradhatnak ki a szórásból a zombik se, akik soha nem voltak ennyire potenciális veszélyforrások, mint itt. Hihetetlen, hogy úgy tudja nekünk őket prezentálni 2019-ben a Capcom, hogy a hirtelen hanghatásuktól, a sötétből vagy a semmiből előbukkanó látványuktól és az erejüktől is kiüsse az emberből a vizet. A darabokra szakadt testük kinézetének megvalósítása pedig csak non plusz ultra adalék.
A sztori nyilván sokkal inkább a 90-es évek stílusát idézi, azonban mégis olyan sodrással bír, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. És ami a legfontosabb: megtartották a két főhős párhuzamos történetbeli haladását ("A" és "B" részek). Vannak persze olyan dolgok, amiket nem emelt át a Remake az eredetiből (pókok, varjak, nyílpuska, stb.), viszont bőségesen tudtak a fejlesztők kompenzálni. Az ikonikus jelenetekre (a nyitójelenet a kamionnal, a krokodil, Mr.X vagy Birkin felbukkanásai, a vallatószoba) abszolút rá lehet ismerni a régi játékból, de úgy hogy közben tovább van gondolva az egésze és ezáltal még hatásosabbá válnak. (Például rendkívül meglepett a fegyverkereskedő, Kendo rövid szegmense mennyire erősre, drámaira sikerült. De ugyanez elmondható Sherry szakaszára az árvaházban vagy éppen az Anette-tel való jelenete Claire sztorijának a vége felé stb.)
Külön örültem annak, hogy a készítők a rejtvényekre is nagy hangsúlyt fektettek és kifejezetten ötletes, kreatív puzzle feladványokat vonultattak fel. Többek között ezért is nagy pozitívum számomra, hogy a Resi 2 Remake megtartotta a régi játék felfedezős élményét, kimért tempóját, és ezt a részét nem hagyta kicsúszni a kezei közül még a játék vége felé sem. Az meg, hogy nem realtime-ban megy az inventory menedzselés és hagyja a játék, hogy taktikázzunk, gondolkodjunk (mert itt aztán kell bőven a nehézségi szintek és az ellenfelek strapabírósága miatt is) egy óriási plusz pont volt nekem.
Az ilyen kis apróságok mint a Hunk és a zseniálisan beteg Tofu-s küldetés vagy a feledésbe merült RE 1.5-ben szereplő Elza Walker-nek motoros kosztümének visszahozása is hozzátesznek a fejlesztők mérhetetlen pozitív hozzáállásához.
Mindent összevetve abszolút felülmúlta minden elvárásomat ez a játék és maximális méltósággal kerül fel nálam a sorozat legjobb részeként. A Capcom-nál dolgozó 800(!) ember színtiszta szíve, lelke benne van, és úgy tudja tovább vinni a régi játék szellemét, örökségét, hogy közben teljes mértékben meg tud felelni a modern kornak, ahogy egy példaértékű remake-nek tennie kell. Hatalmas mestermű számomra, és hogyha egy Resi 3 vagy egy Dino Crisis Remake-t is ilyen tűpontos műgonddal tudják majd kivitelezni, akkor azt hiszem mindenki, aki csak egy kicsit is szerette a régi címeket, azok a mennyországban fogják érezni magukat.