Amikor a hatalmas élményt adó Innocence után a folytatástól is hasonlót vársz, és sokkal többet kapsz. Az A Plague Tale: Requiem nagyívű története mesél arról milyen átélni a nagyvilág csodáit, az élet legapróbb örömeit azzal, akinek együtt kell léteznie egy súlyos betegséggel.

Akivel egy vérből való vagy, elmenni vele a világ végéig a szebb életért, a reményért, a megváltásért. Milyen érzés ezért kétségbeesett harcot vívni, holott lehet akadnak olyanok, akik idővel a kezeiket nyújtják feléd és tudatni veled, hogy nem vagy egyedül. Küzdeni azért, hogy a tudat alatt tornyosuló melankolikus sötétség végleg eltűnjön és ne kelljen minden beütő szörnyűség után azt mondani: "Az én hibám!". Szembesülsz a veszteségekkel, de nem te tehetsz róla. Ugyanakkor, ha kell megteszed, mert az igazságérzeted ezt diktálja. Belül szabadnak lenni, mint egy főnixmadár, és ennek a hosszú, rögös útnak a végén lehet nem az van, amiben reménykedünk, és meg kell tennünk azt, amihez nincs elég erőnk, de jöhet szembe milliónyi patkánysereg egy valamit ők sem tudnak elmosni: a halhatatlan szeretetet.

Akad egy lassabb, a sztorit és karaktermélyítést segítő hosszas felfedezésre, barangolásra fókuszáló szegmens, de amúgy feszültségben tartott, megérintett, többször megríkatott a történet, az utolsó fejezeteknél iszonyú görcsben voltam, a finálénál pedig totál megsemmisültem.

Más téren is előrelépés. Döbbenetes érzékkel tartja egyensúlyban az idilli, színpompás, felemelő és a sötét, fertőben úszó, depresszív büntetően erős atmoszférát. A végtelenül aprólékos kidolgozottság, változatosság még rátesz 20 lapáttal. Photo Mode sose volt használva ilyen sokszor. Ahogy a szél lengeti a fákat, a füvet, dobálja a leveleket, hallod a tengert, az élővilágot, a vészjósló rengéseket, megismered a különböző kultúrákat, ahogy látod a messzi tájakat, a távoli naplementéket, ahogy a patkányhorda beteríti a nagyobb terepeket, stb. Elképesztő.

Mindehhez szervesen társul Olivier Deriviere energikus, mesteri zenéje, ami az emberközeli, szívszorító, adrenalinpumpáló, bensőséges, túlvilági momentumoknak egyaránt eszméletlen erős töltetet ad. Gerincbekúszó hidegrázás minden egyes taktus. A mellékfigurák kiválóan ábrázolt, árnyalt jellemek, pazar dialógokkal, érthető motivációkkal. A régiek fejlődtek, az újak közül Arnaud volt a kedvenc, aki az alapvető karizmájával hozzátett az egyéniségéhez. Sophia szimpatikus, empatikus személyisége is rendkívül megnyerő volt.

Azonban most is Amicia és Hugo köteléke a legerősebb pont, bátran oda merem rakni a Joel-Ellie páros mellé. Más a múltjuk, viszonyuk, eltérő korszakban vannak, de a mélyről jövő, határtalan kötődés és kitartás, amit kifejeznek egymás iránt akár szavak nélkül, az leírhatatlan. Charlotte McBurney sokrétű, őszinte alakításán, megkapó hanghordozásán maximálisan átérezhető Amicia összes örömteli, érzelmes, harcias, őrlődő, felemésztő, fájdalmas pillanata. A többiek részéről is megkapó a voice acting, csodálatos, részletgazdag arcanimációkkal kimutatva.

Gameplay-t nézve imádtam taktikázni, ahogy 5-6 opciót is elém tár hogyan menjek át egy nyíltabb terepen. A korábbi mechanikákat bírtam, az újakat üdvözöltem, még a kamerával szembe menekülés és az összetettebb inventory se zavart, utóbbinál örültem, hogy semi-realtime-ban ment. Amit picit furcsálltam, hogy kissé sok munkapadot dob be a játék, ami azért is érdekes, mert idővel kioldható olyan skill, hogy instant tudtam upgrade-elni. Illetve a 20+ órában volt 1-2 frame drop és bug, de ezek porszemnyi hibák, amit rengeteg más tényező felülírt.

Nem mondom, hogy nem volt kiszámíthatóság a sztoriban, mert ki lehetett azért következtetni ezt-azt mik lehetnek a későbbiekben, ugyanakkor ezzel együtt nem egyszer meg is tudott lepni, végig nem eresztett el, megint csak kiegyensúlyozva az összhatást. Elismerem azt is, hogy a végére amúgy elrugaszkodik a realitástól és elfogadom, akinek nem jött be, de egyrészt az Innocence-nél is megvolt ez, másrészt a mögötte lévő cél, érzés hajt előre és egyáltalán nem zökkentem ki, hogy éppen milyen szürreálisnak tűnő dolgot látok.

Hálásan köszönöm az Asobo Studio-nak ezt az epikus, katartikus utazást. Amicia és Hugo krónikáját örökre a szívembe zártam, a Requiem életem egyik legfontosabb játékélménye lett, kész műalkotás. És még mindig egy független csapat címéről van szó! Egyszerűen hihetetlen, nagybetűs CSODA! ❤️❤️

A Plague Tale : Requiem was really a mixed bag for me. It's beautiful and boasts much more interesting and balanced gameplay than its predecessor, but it has no rhythm.

The starting chapters are pretty strong, but around chapters 8-10 I realized the plot had not advanced at all since the beginning. A lot of stuff happens, but there's no revelations or twists to really keep you going. The gameplay completely flatlines as well as its the same thing over and over again.

I really liked Sophia though ! She might be the best thing here.

As a complete package, this really couldn't hold my interest and felt profoundly overlong although it has a strong gameplay core.

Uma série que vale muito a pena ser jogada. Vejo muito potencial nessa desenvolvedora, que tem uma qualidade técnica gigantesca. Espero ver uma continuação (o jogo deixa possibilidade) ou então ver jogos novos nesse "formato de cinema". Lembrei muito de The Last of Us enquanto jogava, e virei fã da franquia. Caso goste de jogos com boa história, bem detalhado, com ótimos personagens, gráficos lindos e ótima gameplay, vale a pena cada minuto nesse jogo.
Jogue o primeiro antes. E caso goste de platina, esse game tem uma platina muito boa e tranquila de pegar.

Requiem é sensacional, eles pegaram tudo o que funcionou em Innocence e fizeram um upgrade, não dá para se dizer que foi algo absurdo, já que o primeiro jogo já era simplesmente incrível, mas aqui melhoraram vários aspectos.

Um grande upgrade que o jogo sofreu, na minha opinião, foi em relação ao combate e ao stealth, você tem mais opções de como quer passar pelos inimigos e, em uma primeira jogada, isso influencia quais habilidades a personagem principal vai desenvolver, algo que achei bem interessante.

Os gráficos estão mais polidos e o que já era incrível ficou ainda mais lindo. A narrativa da história nem se fala, o jogo se desenvolve de uma forma que você se conecta de verdade com os personagens principais, entendendo a dor deles, se colocando no lugar deles. É um jogo excelente, dá uma continuidade e um final à história que começou em Innocence e faz isso de uma forma sensacional!

Joguei no Steam Deck via XCloud.

E vamos de review…

Que experiência impar, assim como o primeiro que começa não prometendo muita coisa de inicio, mas a história cativa de pouco a pouco, como uma boa história do Vince Gilligan, depois de alguns episódios vc se vê preso na trama… Demorei meses pra passar dos primeiros capítulos que não prendiam tanto pois a história estava só se construindo… mas depois que “deslancha” lascou de vez, fiquei preso nesse jogo e fiz pelo menos 10 capítulos dos 17 em 2/3 dias.

Não sei se me senti completamente agradado com o final, mas eles sabiam muito bem o que queriam, e, assim como no primeiro jogo, eles fizeram com o máximo de primor e esmero que podiam.

Esse jogo é um exemplo PERFEITO de nova geração, e ele não é tão recente, vejo muitos se esquecendo dessa obra de arte que foi lançada para essa geração.

Parabéns aos envolvidos, e não sei se quero continuação depois de uma história fechada de maneira definitiva. Claro que é possível haver uma continuação, pois nada é impossível, mas quero MUITO mais deixar a continuação no imaginário das pessoas e alocar os recursos de desenvolvimento em outro projeto de mesma qualidade, pois o estúdio se mostrou capaz de fazerem um jogo de qualidade com história de qualidade