Semmiképp se vethető össze az Alien: Isolation velőtrázó, kimért félelemérzetéhez, egy kézi kamera mentes Outlast rip-off, némi The Thing beütéssel sokkal inkább helytálló. Hangulatában, hangeffektjeiben egészen igényes, a paráztatás mérsékelten munkálkodott, a QTE-k nem zavartak, karakterek és sztori terén korrekt. A helyszín adta terep okán a feszültség simán átjött még úgy is, hogy a menekülés túlsúlyban volt a bujkáláshoz képest. A gyakran szájbarágósan feldobott útvonalmutató ellenére is marhára tudtam élvezni ezt az 5 órát.

Igazság szerint az első Alan Wake-be a Control AWE DLC-je után vetettem bele magam. A kissé egysíkú, darabos gameplay ellenére is remek volt, azonban a híres rémíró sztorijának 2. felvonása minden téren előrelépés elődjéhez képest.

Már a két szálon futó történetvezetés roppant érdekes, amiknél idővel ugyan lehet manuálisan választani, viszont van annyira rohadt izgalmas mindkét ág, hogy a tisztábban látás érdekében érdemes a fejezetek lezártával váltani a valóságok között. Saga és Alan parallel módon haladó szcenáriója nincs túlsúlyban egyik vagy másik oldalon. Nyilván nyitottabbnak kell lenni metaszinten, de ha egyszer elkap ez az összetett misztikumörvény, akkor egy őrülten zseni mindfuck történetté egységesül. Az alkotók vérprofin építik a Remedyverse világukat. Saga-val már az első percekben belefutni Control utalásokba (mondhatnám úgy is, hogy nem rejtik Wake-a alá referenciáinkat, kackac). Élmény volt jegyzetekből, falfirkákról, személyektől stb. vadászni a tucatnyi visszacsatolást.

Ehhez szervesen hozzájárul a lehengerlő megvalósítás. Bright Falls és környéke élő, lélegző, hagyományőrző közege eszméletlen hangulatot áraszt békésebb pillanataiban. Hihetetlen fényhatásokkal bír a game, a naplementés kilátóknál szabályosan elolvadtam.
New York teleszemetelt, eső áztatta, neonfényes utcái, sikátorai, földalatti, szűk, belső terei szintén hangsúlyosak. Masszív Silent Hill (a Hotelben pedig Ragyogás) vibe villant fel bennem itt, akárcsak a Coffee World parknál a túloldalon. Saga Mind Place-e frenetikusan kitalált. Igaz, hogy a Case Board-on nem lehet tévútra tévedni, más befejezést kreálni ezáltal, mint a Detroit-ban, viszont a nyomozások annyira veszettül érdekfeszítőek, izgalmasak, felfedezésre hívóak, hogy egyáltalán nem zavart a kézen vezetés.

Alan plotváltásainál, az echoknál, Saga profilozó képességénél a hologramos átfedések, behúzva ezzel a valódi színészeket, vagy ahogy a cselekményt zenés betéteken, szimbólumokon keresztül mesélik el, páratlan művészi kifejező összhatás a Remedy-től.
Ennek ékes példái a WE SING és a SUMMONING fejezet, ami kérdés nélkül ugyanolyan instant klasszikus szegmensek, mint a Control-ban az Astray Maze és a Swift Platform. Nem lehetett betelni az itt ért zsigeri eksztázissal, ezúton is örök hála Sam Lake-nek a kitartó lobbizásáért. Alan figurája pazarul lett továbbgörgetve, Ilkka Villi több alteregóban brillírozik, Matthew Porretta perfect hang hozzá. Saga szimpatikus karaktere zseniális átgondolással lett beleszőve a csavarokkal tűzdelt sztoriba. Melanie Liburd szuper, a sidealakok szintén memorizálhatók.

Míg az első rész csupán kellemesen borzongató volt számomra, addig a folytatás esszenciális horroratmoszférával dolgozik. Már a prológusnál azonnal kíméletlenül megteremti ezt, és 20-30+ óráig (néhány kitérőt leszámítva) nem engedi ki a kezéből, ami bravúros. Valahányszor alámerülnek főhőseink a vészjóslóbb helyekre a nyomasztó érzés rögtön jelentkezik. Nem szívlelem az olcsó jump scare-eket a megelőző zenékkel, de itt pont a randomságuk miatt pokoli jól működtek, és okoztak sokszor azonnali szívbajt, a bevillanó rémalakokkal. Az abszolút kedvencem e kapcsán a már kívülről is kísérteties, bizalomgerjesztő névvel ellátott Valhalla Nursing Home, ami már-már Visage szintűen volt hátborzongató etap számomra. Többször is sikerült belém akasztania a félelemfaktort, konkrétan belefagytam a székbe.

De persze a többi területen is érezni a parahangulatot, ahol sokszor nem tudni ki mikor veti rá magát protagonistáinkra. A főbb összecsapások előtt mindig nyugtalanító felvezetés társul, idegtépő hanghatásokkal, intenzív zenékkel. Szokatlanul sok, változatos, éltérő nehézségű rejtvény színesítette még az élményt. Olyannyira, hogy némely opcionális fejtörőnél (a RE2R után ismét) tollat és papírt kellett ragadnom a megfejtésekhez. Nagyon éltem ezt. A játékmenet eleinte kicsit bukdácsolt, de idővel totál ráállt a kezem. A realtime-os Resi-re hajazó inventory-hoz is hozzá tudtam szokni, hála a quick slotos funkciónak, és mindig módfelett díjazom a kimértséget igénylő, lőszertakarékos metódust a legkisebb harcoknál is.

Eddig a Control volt nekem a top Remedy game, de az Alan Wake II.-nek sikerült megugrania. Vérbeli túlélőhorror egy komplex, egyedi univerzummal, ami ha nem lett volna idén a RE4R, akkor GOTY-re tűzném. Overall masterpiece, ott a helye a videojáték világ legjobb folytatásai közt.

Nagyon éltem ezt a röpke 6 órát. Leginkább walking simulator és puzzle game-ként funkcionál, és bár a gunplay-ben akadnak ötletes megoldások, e téren lerí a határozatlanság. Az aprólékosan kimunkált art design-nal felvértezett zseniális atmoszféra viszont mindent uralt.

Átjárta az egészet az agónia, amit szintén részletes, durván ábrázolt testhorroron keresztül éreztettek. Mintha egy élő szervezet belsejében haladtam volna, ahogy a fegyverek és az egyes mechanizmusok panelei is izmokból, inakból, csontokból állt volna össze. Elképesztő. Se térkép, se dialógus, se kapaszkodó nincs, a háttérsztorit látképek, cselekedetek alapján lehetett valamennyire teoretikusan fejtegetni. Nagyon tetszett, hogy magamra voltam utalva, ezáltal még inkább idegennek éreztem magam ebben az ismerősnek ható, mégis ismeretlen világban.
Amit amúgy nyomatékosít a pokoli erős soundtrack. A fegyver váltást, újratöltést, lőszer utánpótlást és hp utántöltést kreatívan oldották meg, viszont tényleg beleerőltetettnek hat ez a mechanika, ami amúgy a játék vége felénél lévő harc(ok) közben ütköztek ki legjobban.

Mindezekkel együtt ettől a fejlesztő csapattól, egy kezelhetőbb gunplay-jel simán vevő lennék egy Alien játékra, mert azt az esszenciális Giger által vizionált légkört olyan profizmussal adták át, amire szerintem a néhai mester is elismerően bólint odafent.